• H-3758 Jósvafő, Tengerszem oldal 1.
  • +36 48-503-000
  • info.anp[kukac]t-online[pont]hu

Béke-barlang


55815d0b4da93.jpg

Hazánk ötödik, az Aggteleki-karszt második leghosszabb felszínalatti rendszere a Béke-barlang mindhárom ismert bejárata mesterségesen megnyitott. Az aggteleki Felfedező ági bejárata ma már nem használatos, természetvédelmi okok és balesetveszély miatt megszűntették. A rendszer könnyebb megközelíthetősége érdekében 1954-ben Aggtelek területén, a Szár-hegytől D-re nyitották meg a napjainkban is használt Mesterséges főbejáratot, majd 1964-ben a Kőhorog-oldalban található Jósvafői kijáratot.

 

Feltárása

A barlang feltárását - előzetes karszthidrológiai vizsgálatokra támaszkodva - Jakucs László vezette. A szakemberekből és néhány környékbeli lakosból verbuválódott gárdának több sikertelen próbálkozása után a barlang végül a Bíbic-töbri víznyelőn keresztül 1952. augusztus 4-én tárult fel. Első bejárói Gera László és Papp Sándor voltak, azonban felfedezéséről először Vértes László tett közzé híradást. Már 1953-ban több mint 60 fényképpel illusztrált könyv jelent meg a barlang részletes bemutatásával, felfedezésének valamint az első tudományos megfigyeléseknek ismertetésével. Köszönhetően Hollenzer Ferenc és Markó István nagymennyiségű felvételének a barlang feltárási állapotáról jelentős fotódokumentáció maradt fenn. Az 1950-es évek első felére szinte teljes járathálózata ismertté vált; a későbbi évtizedekre már csak kisebb mellékágainak felfedezése maradt. Jelentősebb előrehaladás csak részletes térképének elkészülte után, a továbbjutás szempontjából perspektivikus helyek kijelölése eredményeképpen adódott az 1998-2000. időszakban. Ekkor Kucsera Márton és Nyerges Attila vezetésével számos új, a Fő-ág mennyezetéből felnyúló, csak különleges sziklamászó technikával elérhető kürtőt másztak ki. Mindenek előtt a külszínt megközelítő, zsombolyszerű arculatot mutató, 73 m magas Égi dagonyát.

A barlang első térképe a felfedezését követő években, Jakucs László vezetésével készült. E felmérés áttekintést adott a barlang nyomvonaláról, és tájékoztatott a barlang és a külszín kapcsolatáról, de a Jósvafői-kijárat irányának kitűzéséhez már nem nyújtott elegendő pontosságot. Ezért a főágat Kőhalmy Gábor és Somody Kálmán 1963-1964-ben újra felmérte, megadva a táró kitűzéséhez szükséges koordinátákat. Minthogy mind a két felmérés a barlangot csupán egy vékony, folytonos vonallal jelölte, a természeti érték védelme, dokumentálása, illetve tudományos kutatásának megalapozása szükségessé tette a járatok minden részletére kiterjedő térképezését. Ezt a feladatot a Természetvédelmi Hivatal Barlangtani Osztályának megbízásából Kisbán Judit és Szunyogh Gábor 1990-1994-ben elvégezték, elkészítve a barlang 1:100 méretarányú, 67 oldal terjedelmű topográfiai atlaszát.

 

Természeti viszonyai

A Béke-barlangot alapvetően Wettersteini-, alárendelten Gutensteini- ill. Campili-Mészkő foglalja magába. Bár járatainak irányát a kőzetösszlet tektonikus repedései határozták meg, földalatti patakjának oldalazó eróziója mára a markáns tektonikai hatások nyomait „elkente”. A barlang alaprajza egy „ideális” földalatti vízhálózat hierarchikus rendszerét tükrözi. Gerincét a 4350 m hosszú Fő-ág képezi, melybe faágszerűen kapcsolódnak elsőrendű oldalágai (a 684 m hosszú Felfedező- és a 438 m-es Kígyós-ág), illetve egyre rövidebb és egyre szűkebb, alsóbbrendű mellékjáratai.

A Fő-ága három szakaszra bontható. Felső része a Tizenkét ágú cseppkő terme és a Mesterséges-főbejárat között foglal helyet. Erősen kanyargó, cseppkövekben közepesen gazdag, oldalfalait jól fejlett hullámkagylók díszítik, talpát agyagmentes, durvaszemű, laza kavics borítja. Az év nagy részében száraz, csak nagyon csapadékos időszakokban szállít vizet. A Mesterséges-főbejárattól a Kötélhágcsós-szifonig terül el a Fő-ág középső, cseppkőképződményekben rendkívül gazdag része, ahol a Komlós-patak már általában aktív, bár szárazabb időszakok után fokozatosan kiszárad. A Fő-ág alsó, barlangi tavainak köszönhetően szinte állandóan vízzel borított folyosója a Kötélhágcsós-szifontól a Jósvafői-kijáratig terjed. A víz mélysége medencéről-medencére haladva 0,5-1 m között ingadozik, de a Tarajos-tónál a 2 m-t is eléri. Ez a folyamatos, nagyfelületű víz a barlang alsó szakaszának egyedülálló arculatot kölcsönöz: a lecsapódó párától cseppkövei és sziklafalai mindig csillogók; a narancs, vörös, vagy fehér mésztufagátjai ragyogóan tiszták; vízeséseinek zúgását, a hullámok locsogását szüntelenül vízhangozzák termei.

A Fő-ág mérete szakaszonként változó. Átlagszélessége illetve -magassága felső szakaszán 4-7 m, középső szakaszán 5,5-10 m, alsó részén 3,7-4 m. A barlang legnagyobb ürege a 60 m hosszú, 20 m széles, 18 m magas Óriás-terem. Legjelentősebb mellékága a Bíbic-töbri víznyelőből induló Felfedező-ág. Átlagszélessége 1,6 m, -magassága 7 m. Fő-ági becsatlakozásától a Kavicsos-ágig medre meanderező jellegű.

 

Hidrológiai viszonyai

A barlang aktív, patakos rendszer, vízhálózatának gerincét a 7,7 m átlagos esésű Komlós-patak alkotja. Földalatti ”forrásvidékeként” egy, a Fő-ág felső végébe torkolló, viszonylag keskeny, mintegy 60 m hosszúságú, alacsony járat jelölhető meg, melynek oldalaiba mindenfelől hosszú, elszűkülő, ember számára járhatatlan csatornák csatlakoznak. E csatornák a “csápos” ivóvízkutak működéséhez hasonlóan összegyűjtik, és bő vizű patakká egyesítik a Nagy-völgy töbreiből leszivárgó karsztvizet. A Komlós-patak vízhozamát a Kígyós-, és a Felfedező-ág időszakos patakja, valamint a Fő-ág középső és alsó szakaszának tíz barlangi forrása is szaporítja. E források közül legaktívabb a Fürdős-szifon medencéjébe vezető, kicsiny, de határozott „forrásbarlanggal” rendelkező vízbefolyás, mely még akkor is szállít vizet, amikor a barlang többi része már kiszárad. A barlang folyamatos hidrológiai aktivitását annak köszönheti, hogy Fő-ágában több mint négyszáz, a Komlós-patak vizének lefolyását késleltető, folyamatosan fejlődő mésztufagát alakult ki. E gátak egy, összesen 123 tómedencéből álló láncolatot hoztak létre. Száraz időszakokban a barlang csendes, de hóolvadás vagy nagyobb esőzések után a mésztufagátakon dübörgő vízesésekként zúdul át a Komlós-patak áradata. A víz az Óriás-terem előtt hagyja el a barlangot, majd egy rövid földalatti út után a jósvafői Komlós-forrásnál lép felszínre. Rendkívül csapadékos időszakban előfordul, hogy árvize még az Óriás-termet és a barlangi szanatóriumot is elárasztja.

A barlang hidrológiai rendszeréhez egy érdekes, barlangjainkban ritkán előforduló karsztjelenség is kapcsolódik: a Fejkoppantós-szifon kerülő járatában egy, időnként forrásként, időnként víznyelőként működő, fejlett tölcsérrel rendelkező katavotra látható. A Komlós-patak vízhozama (átlagos: 0,85 m3/perc) széles határok között ingadozik. A forrásnál eddig mért legkisebb hozam 0,012 m3/perc, legnagyobb pedig 27.430 m3/perc volt. Igen ritkán (hosszantartó szárazságot követően) a barlang a Fürdős-szifonig teljesen kiszárad, áradások idején viszont vízszintje 5-10 cm-rel meghaladja tufagátjainak koronaszintjét.

 

Formakincse

A Béke-barlang járatai viszonylag épek, arculatuk kialakításában az omlások csak alárendelt szerepet kaptak. Nevezetes a felfedezést követő időkben még mozgó Recsegő-, valamint alsó szakaszának járhatóságát megnehezítő, de stabil Kis- és Nagy-omlás. Kőzethullásra azonban a Felfedező-ág Disznó-fürdőn túli végénél számítani kell. Járatait alapvetően meghatározza, hogy többszáz métert kitevő szakaszai (különösen a Felfedező-ágban és a Fő-ág felső szakaszán) meanderkanyarulatok sorozatából állnak. A meanderek vándorlási folyamatának nyomon követésére a barlang különösen alkalmas, mert a Komlós-patak erózióbázisának állandó süllyedése lehetővé teszi, hogy a fejlődés különböző stádiumában létrejött kanyarulatai ne pusztuljanak el, hanem (felső- vagy szifonkerülő járatként, esetleg aszimmetrikus színlőpárként) megfigyelhetők maradjanak. A kanyarulatvándorlás legszembetűnőbb következménye, hogy az egyes szintekhez tartozók egymáshoz képest eltolódottan helyezkednek el.

A barlangra jellemzőek a kerülő járattal rendelkező szifonok. Jakucs László hívta fel a figyelmet arra, hogy az ilyenfajta szifonok kialakulása együtt jár a meanderek fejlődésével: a régen keletkezett, magasabb szinteken elhelyezkedő meanderkanyarulatok alkotják a kerülőágakat, a szifonok pedig e kanyarulatok átvágódásából adódó, mélyebben elhelyezkedő, fiatal, alacsony járatok. Bár e szifonok nagyobb számban a Felfedező-ágban fordulnak elő, de a Fő-ágban is látható néhány, mint a Fejkoppantós-szifon.

A Béke-barlang sajátos kisformái a befoglaló kőzetből kipreparálódott, de azzal szerves egységet alkotó, változatos formakincset mutató “pozitív” képződményei, úgymint a patakmederből kiemelkedő, 30-60 cm magas kőgombák; a járatok oldalából kinyúló, gyakran éles késpengére emlékeztető tarajok („Harakiri-sziklák”); a falhoz több ponton kapcsolódó füles-sziklák; és az üregképződés folyamatából kimaradt, nem ritkán több méter magasra felnyúló szálkőoszlopok. Figyelemre méltók a patakmederbe hullott azon sziklatömbök is (ingó kövek vagy lábas sziklák), melyek leomlásukkal akadályozták a víz áramlását, de a Komlós-patak még sem alakított ki új medret ezen akadályok elkerülésére, hanem megtartva sodrának eredeti nyomvonalát, a tömbök alsó oldalát erodálva vágott magának utat. E kőzetblokkok jelenleg már nem teljes felületükkel nyugszanak a járatok talpán, csupán az erózióból kimaradt néhány ponton („lábon”) támaszkodnak fel.

A rendszer hazánk cseppkövekben egyik leggazdagabb barlangja. Cseppkövei hatalmas méretűek, általában „élők”, azaz folyamatos fejlődési stádiumban vannak. Szín- és formagazdagságuk igen változatos, szinte valamennyi, a szakirodalom által elkülönített típusra nyújtanak példát. Állapotuk összességében jó, pusztítások nyomait viszonylag kevés helyen látni. A cseppkövek fejlődését különös módon befolyásolja, hogy a Komlós-patak vízszintje (a mésztufagátak növekedése következtében) folyamatosan emelkedik. Amikor a víz eléri a cseppköveket, akkor egyfelől további növekedésük leáll, másfelől oldalaikat dús ásványkiválások (szegfükalcitok, cseppkő-gallérok) borítják be. Esetleges apadása után ezek ismét szárazra kerülve bocskoros cseppkövekként díszítik a barlangot.

Igen látványosak a járatoldalhoz simuló, gyakran a patakmeder felett függő, többnyire gömbölyded, 1-2 cm2 területű, vízzel telt medencékkel borított, egymásra nagy „párnákként” települő mésztufaképződmények is (Nagy-tufa vagy a Kígyós-ág bejáratánál elterülő “mészpamlag”). Kialakulásukért az oldalágakból vagy barlangi forrásokból kifolyó, kalciumkaronátban túltelített vizek felelősek. Említésre méltók a Komlós-patak vizéből kivált, laza szerkezetű, a Fő-ág talpát bizonyos szakaszokon nagy számban borító, 2-4 cm átmérőjű édesvízi mészkőgömbök: „barlangi tojások”, a falakat a patak közép-vízszintje alatt egyenletesen borító borsókőszerű képződmények (szegfűkalcitok), a cseppkövek egyik oldalán, szinte egyenes vonal mentén elhelyezkedő, a levegő aerszol-tartalmából származó huzat-borsókövek, és egyes helyeken a nagy számban feldúsuló heliktitek. A felső járatai valamint a Fő-ág magasabban fekvő részei rendkívüli módon el vannak agyagosodva, melyeket agyagpiramisok, -barázdák és kutak teszik változatossá.

Szpelepológiai jelentőségéhez képest viszonylag kevés tudományos kutatás kapcsolódott a Béke-barlanghoz. Említésre méltók Jakucs László és Zámbó László hidrológiai munkái, Kirchknopf Márton, barlangterápiai vizsgálatai, valamint Kovács István, Salamon Gábor és Vágvölgyi János biológiai megfigyelései. Jakucs a Komlós-patak kémiai összetételének változásait tanulmányozva vezette be az A-típusú és B-típusú áradások fogalmát, kimutatta az erózi szerepének jelentőségét az aggteleki barlangokra nézve és törvényszerűségeket állított fel a cseppkövek színének térbeli változékonyságára. Zámbó László egy komplex, a leszálló karsztvízöv teljes vertikumát átfogó mérőrendszert épített ki a beszivárgó és a barlang mennyezetén megjelenő karsztvíz fizikai—kémiai paramétereinek folyamatos regisztrálására.

A Béke-barlang faunisztikai feltárása már felfedezésének évében megkezdődött. Sajnos Kovács István Endre akkori vizsgálatai nem voltak elég kiterjedtek és alaposak, ezért a barlang faunája az irodalmi adatok tükrében szegényebbnek tűnik, pl. a Szabadság-barlangénál. Sokkal nagyobb eredménnyel járt Ponyi Jenő, aki Berczik Árpáddal hidrobiológiai gyűjtőútja során (1954-55) megtalálta a maradványrákot (Bathynella hungarica) és az Troglochaetus beraneckii nevű ősférget. A barlang szűk víznyelőin kevés szerves törmelék jut le a mélybe, ezért szinte nem is említhető jellegzetesen nagy egyedszámú szárazföldi faj. Mind a chasmobiontok, mind az antrobiontok helyi feldúsulását az antropogén eredetű táplálékforrások, élelmiszermaradványok, fahulladék, stb. okozzák. A felfedezés óta eltelt időben megjelentek a jellegzetes chasmobiontok, pókok, dipterák, lepidopterák. A gyérnek tűnő faunációhoz képest elég gyakoriak a ragadozó aprófutoncok (Trechus austriacus és Duvalius hungaricus) valamint a nevezetes szálfarkú ízeltlábú (Eukoenenia austriaca). Utóbbi három fajt Kovács nem találta meg, pedig feltehetően már akkor is jelen voltak. A Mesoniscus graniger a Baradlától sokkal gyérebb populációban található, a vizek iszapos fenekén viszont gyakori a Niphargus aggtelekiensis. Télen jelentős denevérpopuláció figyelhető meg, (Rhinolophus ferrum-equinum és hipposideros, Myotis blythi, M. emarginatus, M. daubentoni, M. myotis, Plecotus spp.) különösen a Felfedező-ág hűvös, felszínközeli régiójában. 

(ANPI archívum: Egri Csaba) 

További cikkek ebben a kategóriában Összes
5cac534f59d56.jpg

Bikini koncert Barlang

Április 20. szombat, 17:00
Baradla-barlang, Hangversenyterem