• H-3758 Jósvafő, Tengerszem oldal 1.
  • +36 48-503-000
  • info.anp[kukac]t-online[pont]hu

Baradla-barlang


558144895f526.jpg

A Világörökség részét képező felszín alatti világ legjelentősebb képviselője a 25 km összhosszúságú Baradla-Domica barlangrendszer, melynek 5,3 km-es szakasza a Domica-barlang, Szlovákiában található. A több bejárattal nyíló Baradla nemcsak a térségnek, de hazánknak is legkiemelkedőbb – legrégebben kutatott, legismertebb, képződményekben leggazdagabb – barlangtani értéke, amely a múlt században a világ második, 1965-ben a nyolcadik, 1969-ben a tizennegyedik, 1973-ban a huszadik leghosszabb barlangjaként tartották nyilván. Napjainkban már a világranglistán ugyan háttérbe szorult, de aktivitása, hossza és cseppkődíszessége alapján, a mérsékelt égövben még mindig első helyen áll. A Baradla név feltehetően szláv eredetű, s a sziklaszirtet jelentő (bradlo) szóból származik. Ez a kifejezés még ma is élő földrajzi név Szlovákiában. A barlang ősidők óta nyitott természetes bejárata Aggtelek határában messziről látható, a több mint 50 m magas sziklafal tövében nyílik.


Túralehetőségek a Baradla-barlangban:

Naponta induló túrák:

Előzetes bejelentkezést igénylő túrák:

Régészeti kutatások

A barlang, illetve a bejárat előtere mintegy hétezer éve rövidebb-hosszabb ideig védelmet-menedéket nyújtott elődeinknek. Az ásatások során előkerült több ezer lelet legnagyobb része a csiszolt kőkorból való, köztük kőből és állati csontokból készített használati eszközök, valamint számos ép, az úgynevezett bükki kultúrához tartozó vonaldíszes cserépedény található. A hat-hétezer évvel ezelőtt élt ember e vékony falú, gömbölyded, formás edényeket kézzel, korong nélkül készítette, a vonaldíszeket csontfésűvel karcolta, s a rovátkákat fehér, sárga vagy vörös festékfölddel színezte. Sajkon mára már alig észlelhetők azok a cölöpnyomok, amelyek bizonyítékul szolgáltak arra, hogy a csiszolt kőkor embere a nyirkos, hideg levegő ellen védekezve a barlangban kezdetleges kunyhókat épített. Számos lelet került elő későbbi időkből is, így nevezetesek a korai vaskor – időszámításunk előtt 500-1000 évvel ezelőtti úgynevezett hallstatti kultúra – emberének arany ékszerei, egy csaknem teljes harci felszerelése, valamint bordás, kiemelkedő bütykökkel, csavart díszekkel ékesített, grafitporral fényesített cserépedényei. Ugyanezen korból való a barlang Csontház-termében talált temetkezési hely is, ahol 13, hasa alá behúzott térddel, arccal lefelé, tarkóján nagy lapos kővel takart csontváz mellett növénymagvakat is találtak. Természetesen napvilágra kerültek a történelmi időkből származó leletek is, amelyek segítséget nyújtanak az emberi kultúra fejlődésének nyomon követéséhez.

 

A barlang megismerése

A barlangot és az ott található hófehér cseppköveket először – bár név nélkül és téves helymeghatározással – G. Wernher 1549-ben Baselben megjelent munkájában említette. E néhány sort többen is átvették, s közel 200 éven keresztül az egyetlen írásos információ volt a barlangról. A tévedésre Bél Mátyás hívta fel a figyelmet 1742-ben Bécsben megjelent híres földrajzi munkájában, a Notitiában, de a barlangról ő sem adott bővebb leírást. A Gömör vármegyéről szóló kéziratában (1749) pedig nemtörődömséggel vádolta az embereket amiatt, hogy e hatalmas barlangot még senki nem tárta fel. Bár tudjuk, hogy az 1700-as években több neves személy – köztük ifj. Buchholtz György természetkutató és Gvadányi József író is – járt a barlangban, de munkájukban a látogatásról csak említést tettek. Az első bővebb leírás 1781-ben német nyelven az Ungarisches Magazin-ban, majd magyarul 1788-ban az iskolai oktatás számára írt Hármas kis Tükör című könyvben „Az Tsudálatos Baraglya” címen jelent meg. Az 1700-as évek végétől egyre gyakrabban látogatott barlang történetének különleges állomása az 1794-es esztendő, amikor Sartory József elkészítette első felmérését, Farkas János pedig az első részletes leírását. Sajnos mindkét munka eredetije elveszett, de Sartory térképéről egy másolat az Országos Széchényi Könyvtár Térképtárában megtalálható. E rajzot, a világ első mérnök által készített barlangtérképeként tartjuk számon. A barlang részletes leírása és nyomtatásban is megjelent térképe végül is Raisz Keresztélynek, a vármegye földmérőjének köszönhető (1807). Őt nemcsak a hivatali, de a barlangi munkában is követte Vass Imre, aki 1825-ben kihasználta azt a lehetőséget, hogy az addigi végpontot jelentő Vaskapunál a patak vizének szintje – az évek óta tartó szárazság következtében – lesüllyedt. A szoroson átjutva feltárta a barlang főágát egészen a ma Színháznak nevezett teremig. A barlangot és a felette húzódó felszínt feltérképezte, a barlangról mindenre kiterjedő részletes leírást készített. Munkája a térképek mellékletével együtt 1831-ben jelent meg nyomtatásban magyarul, majd német nyelven is. Vass sikeres munkásságát nem követte a barlang látványos fejlődése. Bár a Baradlát 1835-ben felkereső angol utazó, John Paget arról számolt be, hogy az hazánkban, sőt külföldön is ismert kirándulóhely, de megóvásáért keveset tesznek.

 

A barlang kiépítése

A barlang első kiépítését József nádor látogatása alkalmából 1806-ban végezték el. A bejáratot és a nagyobb szűkületeket kirobbantották, a patakon hidakat, pallókat helyeztek el. Az 1860-as években a barlang a bérlőktől a közbirtokosság kezelésébe került. A megrongálódott utakat, hidakat ugyan kijavították, de jelentős változás csak akkor következett be, amikor 1881-ben a barlangot a Magyarországi Kárpát Egyesület gondjaira bízták. Még abban az évben felépült a mai Magyarország első menedékháza az aggteleki bejáratnál. Ugyanakkor Münnich Kálmán felmérte a barlangot, s éveken át tartó szervezett munka eredményeként megújultak a hidak, járdák, elkészült a Münnich-átjáró és a Vörös-tói lejárat. Siegmeth Károly népszerűsítő cikkei, könyvei, előadásai, Divald Károly 1890-től megjelenő fényképei és 1897-től kiadott képeslapjai hatására jelentősen megnövekedett a barlang látogatottsága. A Baradlát az 1830-as években mintegy kétszáz ember kereste fel évente, ez a szám a századfordulón már meghaladta az ezret. 

A világháború a Baradla életében is változást eredményezett. Vezetőjének hősi halála után a terület sokáig gazdátlan volt. 1922-ben régóta várt esemény következett be, miután Kaffka Péter a jósvafői végponton továbbjutott, s mintegy 500 m hosszú új szakaszt talált. Az idegenforgalom rendezését és fejlesztését csak a húszas évek végén kezdeményezték. Ekkor készült el a jósvafői kijárat, valamint a ma is használatos több száz híd is. A legnagyobb fordulat akkor következett be, amikor kiépítették a villamos hálózatot és 1935-ben kigyulladt a fény a látogatott szakaszokban. Ez a Kessler Hubert irányította időszak a Baradla fénykora. A felszín alatti fejlesztések mellett a turisták fogadására megépült az aggteleki Barlang Szálló, a jósvafői Tengerszem Szálló. Sétaút létesült a Tengerszem-tó mellett.
A II. világháborút követően a felújított barlangot több évtizeden át a B.A.Z. Megyei Idegenforgalmi Hivatal üzemeltette, majd 1984 óta a természetvédelem a gazdája. Az Aggteleki Nemzeti Park leglátványosabb természeti kincsét legtöbben – majdnem 250 ezren – 1978-ban keresték fel.

A barlang kialakulása

A Baradla-barlang 200-230 millió évvel ezelőtt képződött triász mészkőben alakult ki. A területet a triász időszakban fokozatosan mélyülő tenger borította, amelyben a mélységtől és a szárazföldtől való távolságtól függően különböző minőségű meszes üledékek rakódtak le. A legidősebb kőzet a barlang jósvafői szakaszán található, a bejárattól az Óriások terméig. Ez a sötétszürke-fekete, vastagpados Gutensteini Mészkő erősen töredezett, így járatképződésre ugyan alkalmas, de szennyezettsége miatt cseppkő csak kevés van a barlang ezen szakaszán. A Baradla főágának leghosszabb része világosszürke, jól karsztosodó, cseppkőképződésre kiválóan alkalmas kőzetben, a Steinalmi Mészkőben halad. A kőzetben ősmaradványok, például zöldalgák, ammoniteszek, tengeri liliomok maradványai figyelhetők meg. A Vaskaputól az aggteleki kijáratokig ismét sekély lagúnában képződött, zöldalgák, csigák, ammoniteszek maradványait tartalmazó, jól karsztosodó, viszonylag tiszta mészkő látható, a Wettersteini Mészkő. A triász időszak után a terület a tenger színe fölé emelkedett. A hegységképződés során a szilárd kőzetblokkok erősen összetöredeztek.

 

A barlang hidrológiai viszonyai

A Baradla-barlangrendszer meglehetősen bonyolult vízrendszeréről, és annak működésről manapság már igen részletes, de teljesnek még mindig nem nevezhető adatokkal rendelkezünk. A barlangrendszer vízgyűjtő területe hivatalosan 36,2 km2, azonban a szlovákiai területen még vannak tisztázatlan vízháztartású térszínek. Ezeket is beleszámolva a terület meghaladja a 40 km2-t. A lehulló csapadék a tetemes beszivárgás mellett számos felszíni víznyelőn keresztül jut be a rendszerbe, pl.: Kis-Baradla, Acheron-, Kis- és Nagy Ravaszlyuk-víznyelők. A barlangban eltűnő vizekre már Vass Imre felhívta a figyelmet, ő feltételezte elsőként egy mélyebb szintű járatrendszer létét. A nyomjelzéses vizsgálatok kimutatták, hogy a Domica-Baradla - rendszer főága alatt két, egymástól hidrológiai szempontból független barlangrendszer húzódik: a Hosszú- és a Rövid-Alsó-barlang.

 

A barlang klimatológiai viszonyai

A Baradla kutatói már régen felfigyeltek a barlang különleges klímájára. Az első írásos megfigyelés Vass Imrétől származik, aki 1825-ben elkészítette a barlang térképét, illetve a barlang környékének geológiai és hidrológiai leírását. A felmérés során megfigyelte, hogy a barlangi hőmérséklet nem követi a felszín hőmérséklet-változásait. A barlang számos pontján több alkalommal hőmérsékletmérést végzett és megállapította, hogy az átlaghőmérséklet 10 oC. A Baradla-barlang egészére kiterjedő, részletes klimatológiai mérések az 1950-es évek után indultak meg és mind a mai napig tartanak. A vizsgálatok igazolták Vass Imre méréseinek pontosságát, a barlang átlaghőmérséklete valóban 10 oC. A téli fagyos időszakokban nem ritka a 25-30 oC különbség a barlangi levegő és a felszíni levegő hőmérséklete között. Ebből adódóan nagyok lehetnek a légnyomáskülönbségek is, melynek hatására intenzív huzat keletkezik. A páratartalom 95-100 % közötti, ami magyarázza a levegő érzékszervileg is érezhető nyirkosságát. A barlang főágában a széndioxid tartalom érzékszervileg nem érzékelhető, műszeres vizsgálatok értékét 0,1 %-nak állapították meg. A barlangban mért maximális széndioxid tartalom meghaladta a 4 %-ot, melyet a Vaskapu-víznyelőben mértek a kutatók. Ha a barlang klímájáról beszélünk, mindenképpen szólnunk kell a levegő radon-aktivitásáról. Az átlagos érték 2 kBq/m3, a maximális érték pedig 13 kBq/m3, melyet a Labirintusban mértek. Összegzésként elmondható, hogy a Baradla-barlang különleges klímájának köszönhetően, a levegő higiénés-mikrobiológiai állapotából adódóan gyógyhatással rendelkezik.

 

A barlang élővilága

A Baradla élővilágának szisztematikus, minden élőhelytípusra és a lehető legtöbb élőlénycsoportra kiterjedő gyűjtését és az agyag feldolgozását időszakosan, többé-kevésbé ismételve elvégezték. A barlang óriási kiterjedésének köszönhetően a kimutatott fajszám igen magas. Az élővilágára vonatkozó első írásos emlékek két évszázadosak, hiszen már Raisz Keresztély (1806) is megemlékezett a denevérek nagy számáról, Vass Imre (1831) pedig már a barlangi vakászkát is megfigyelte. Tudományos igényű zoológiai munkát először a 19. sz. negyvenes éveiben Petényi Salamon János és Frivaldszky Imre, majd a következő évtizedekben Frivaldszky János, Schmidl Adolf, Horváth Géza és Kriesch János végeztek. Vizsgálatainak eredményeképpen előkerültek a Baradla legjellemzőbb állatfajai, mint a szemercsés vakászka (Mesoniscus graniger) és a Porrhomma rosenhaueri ill. Meta menardi néven ismert pókfajok. Döntő momentum volt, amikor 1903-ban Kormos Tódor és Győrffy Jenő az osztrák aprófutonc (Trechus austriacus) mellett megtalálta a magyar vakfutrinkát (Duvalius hungaricus). Ennek a felfedezésnek köszönhető, hogy az akkoriban divatosnak számító vakbogárkutatás szinte minden jelentős képviselője végzett gyűjtőmunkát a Baradlában, így többek között Csiki Ernő, Bokor Elemér és maga Karl Holdhaus is. A 20. sz. első felében Bokor Elemér, majd Dudich Endre vezetésével kiterjedt és számos specialista bevonásával végzett vizsgálatsorozat zajlott. Ennek köszönhető, hogy a barlangból ma már több mint 500 állatfajt sikerült kimutatni, köztük a karsztvidék barlangjaira jellemző endemizmusokat (bennszülött fajt) is: kétszárnyúakat, ugróvillásokat, hengeresférgeket, gyűrűsférgeket, egysejtűeket, rákokat. Leggyakrabban a barlangi vízfolyásokban, vagy tócsákban pillanthatjuk meg az aggteleki vakbolharákot (Niphargus aggtelekiensis). A mikológiai és bakteriológiai kutatások, melyek Dudich irányításával Moesz Gusztáv, Sherffel A. később Molnár Mihály, majd Zeller Lídia nevéhez fűződtek számos gomba- és baktériumfaj előfordulását regisztrálták. Ennek ellenére a Baradla levegője úgyszólván „sterilnek” tekinthető. Feltűnőek a vas-mangán baktériumok által kiválasztott, a falakon, kavicshordalékon mindenfelé látható fényes fekete mangán-oxid bevonatok.

A látogatóforgalom növekedése átalakította a denevérek fajösszetételét. A tömeges fajok (elsősorban Myotisok) helyét a zavarástűrőbb Rhinolophusok vették át. Ugyancsak az idegenforgalom, ill. kiépítés hatása mutatkozik meg a lámpaflóra megjelenésében és az élő ill. holt növényi részeket fogyasztó fajok (pl. Mesoniscus graniger) egyedszámának növekedésében. A Baradla másik kiemelendő sajátossága, hogy az ún. bejáratos, azaz közvetlen és nyílt felszíni összeköttetéssel bíró barlangok közé tartozik. Ennek megfelelően jellegzetes és kiterjedt bejárati régiókkal és ezeket jellemző faunációkkal (chasma) jellemezhető. Jellegzetes chasmobiont taxonok a kétszárnyúak, holyvák, denevérek, lepkék, és a barlangi keresztespókok (Meta menardi ill.M. merianae). A denevérfaunájában kiemelkedő jelentőségű a három patkósorrú Rhinolophus faj, a legritkább a kereknyergű patkós denevér (Rhinolophus euryale) néha ezer fölötti egyedszámmal is megfigyelhető.

További cikkek ebben a kategóriában Összes
5cac534f59d56.jpg

Bikini koncert Barlang

Április 20. szombat, 17:00
Baradla-barlang, Hangversenyterem